Névadónk

Móricz Zsigmond

 

Móricz Zsigmond (1879. Június 29. – 1942. Szeptember 4.) magyar író, újságíró, szerkesztő, a huszadik századi realista prózairodalmunk meghatározó alakja.

Gyerekkora 

Móricz Zsigmond Tiszacsécsén született 1879-ben Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet fiaként.

Anyai ágon egy ősi, de elszegényedett nemesi család, apai ágon pedig jobbágyok leszármazottjának sarja volt. 1891-1893 között a Debreceni Református Kollégiumban, 1894-1896 között a Sárospataki Kollégiumban, majd 1896-1898-ig Kisújszálláson tanult.

1899-ben beiratkozott a Debreceni Református Kollégiumba, ahol teológiát tanult, majd jogra járt, végül pedig Pesten bölcsészhallgató lett, de egyiket sem fejezte be.

Karrier

1903-ban az Újság című lapnál dolgozott újságíróként egészen 1909-ig.

1903-06 között öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében; meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére.

Az I. Világháború alatt haditudósító volt, majd a háború utáni kormány ideje alatt a Vörösmarty Akadémia elnöke volt. Ennek bukása után színdarabjait nem játszották a Nemzeti Színházban és munkáit csak a Nyugat és az Est című folyóiratokban publikálták.

1919 januárjában a Kisfaludy Társaság tagja lett; január 29-én Adyt búcsúztatta, februárban megírta A földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, de májustól már nem tud együtt haladni a kommün egyre diktatórikusabb módszereivel.

A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották.

1929 végére a Nyugat című folyóirat prózai szerkesztője lett.

1905-ben feleségül vette Holics Eugénia tanítónőt (Jankát), aki depressziós hajlamai miatt 1925-ben öngyilkos lett.

Ebből a házasságból három lánya és egy fia született, aki azonban nem maradt életben.

1926-ban újra megnősült, ezúttal Simonyi Máriát vette nőül, majd 1937-ben elvált tőle. 1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével (1916-1971) aki fogadott lánya lett. Róla mintázta Árvácskát az azonos című regényében.Csibe gyerekkori történeteiből 28 novellát írt, majd, mint később Móricz Zsigmond naplójából kiderült a lány nemcsak fogadott lánya, de szerelme és szeretője is volt.

1940-ben Magvető címmel magyar irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939 decemberében Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét.

A budapesti Korányi klinikán 1942. szeptember 4-én, hajnali három órakor hunyt el agyvérzésben.

A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Az Új versek ugar­motívuma felszabadítja Móriczban kortársaihoz képest hatalmas és egyedi életanyagát, melyet a szülőföldjéről és a szatmári népköltési gyűjtőúton szerzett. Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcár hozza meg számára a sikert és elismertséget.

 A hasonló című novelláskötet (1909) többi darabjában (Judit és Eszter;Tragédia, Csipkés Komárominé, Birkaitató válú) elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszthősei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat.

Móricz ábrázolásában a falu – Ady szavával – a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás.

Az 1909-ben megjelent Tragédia című novella címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének feszülő akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai-élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma (Egyszer jóllakni).

A naturalizmus emberképe hatja át a háborúellenes novellákat is, melyekben a borzalmak tudattorzító hatása és az ezeken túlnövő életakarat egyszerre van jelen (A tűznek nem szabad kialudni; Szegény emberek). Az 1916-os Szegény emberek című novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálata után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi idő alatt előteremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kettős gyilkosság nem csupán és nem elsősorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella hőse nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: „nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak” A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a főhős lelki-érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.

Első jelentős regénye, a jelképes című Sárarany 1911 a főhős, Túri Dani alakjában harsányan naturalista eszközökkel – lásd Karinthy-paródia – mutatja be a paraszti tehetség önpusztító sorsát. Az Isten háta mögött 1911 tudatosan és ironikusan idézi Flaubert Bovaryné című regényét; a kisszerű történet a kisvárosi élet sivárságát, minden értelmes emberi törekvés lehetetlenségét ábrázolja. A fáklya 1917 a „magyar messiásoknak” a hivatástudatba belerokkanó igyekezetét, a nemes törekvéseknek önmaga ellentétébe való átcsapását elemzi, azt a szituációt, miként válik a fényhozóból tűzgyújtóvá valaki.

A történelmi tragédiák és személyes megpróbáltatások a húszas évektől új utakra terelik Móricz művészetét. A Légy jó mindhalálig 1920 a debreceni kollégium diákja, Nyilas Misi megpróbáltatásain keresztül tesz hitet az alapvető emberi értékek, a tisztesség és jóság mellett.

Az életmű legnagyobb vállalkozása az Erdély-trilógia (Tündérkert, 1922; A nagyfejedelem, 1935; A nap árnyéka, 1935). Kivételes nyelvi erővel, a történeti hitelesség igényével tárja elénk Móricz a XVII. századi Erdély tablóját, hogy a két központi alak, Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában kifejtse a magyarság egészére vonatkozó történelemfilozófiáját, a Trianon utáni Magyarország jövőépítő lehetőségeit. A kortársak által kulcsregényként is olvasott műben Báthory tökéletességet hordozó eszményei szembesülnek a megmaradást elősegítő, a mindennapok építő munkáját képviselő Bethlen törekvéseivel.

A férfi-nő kapcsolatot (a művekben visszatérő két nőtípus: a szépasszony, aki inspirál, de pokolba is taszít; a jó asszony, aki óv, de a férfi nagyra törő terveit gátolja) is elemző dzsentri-regényei (Kivilágos-kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Rokonok, 1932) az anekdotikus próza hagyományaihoz visszatérve, és azokat a klasszikus realizmus eszközeivel ötvözve mutatják be egy társadalmi réteg önfeledt mulatozás közbeni haláltáncát. „Móricz fehér asztal mellé ülteti alakjait, azok egy sóhajtással űzik a bánatot, eszik a húsokat, isszák a borokat, anekdotáznak, koccintgatnak, kedvük a hetedik mennyországig csavarodik, pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Móricznál a muri mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Élménykeresés is, a szűkre szabott keretek tágítása. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, hanem az országló fejedelmeket és a futó betyárt is. Főként azokat, akik megrekedt álmukat fojtották a fizetett jókedv borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fellelkűk kincseit. Nála a nagy muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is; a lelki vergődés rajza.” (Czine Mihály) Az Úri muri kapcsán Kodolányi Gyula fogalmazta meg Móricz viszonyát a dzsentrihez: „Ez a regény ökölcsapás. De simogatás is. Mert benne van minden sorában, hogy véreim, én is közétek tartozom, és nagyon sajnállak benneteket – magamat.”

Az életmű kivételes pillanataként szól Móricz a szerelem társadalmi korlátokat legyőző erejéről a Pillangó 1925. A harmincas években Móricz új tájékozódási pontokat keres. A naturalizmus egysíkú parasztképétől elszakadva balladai szerkesztéssel, puritán nyelvi eszközökkel idézi meg a ridegpásztorok civilizáció előtti világát. A Barbárok 1931 Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Balladás hangon, népmeséi motívumokat is felhasználva, tragédiát idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a ridegpásztorok életéből. Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A mű két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben élő, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét, hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszerű és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a műnek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század 30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

Bemutatja a paraszti életforma értékteremtő voltát is szociográfiai hitelű regényében, a Joó György élettörténetét rögzítő A boldog emberben 1935. Fogadott lánya, az árvaházi Csibe tragikus gyermekkori sorsát rögzítik a Csibe-novellák és a belőlük kinövő, a szenvedés poklába vezető, zsoltárokra tagolt Árvácska 1941 című regény. Az életmű zárásaként a személyes és társadalmi szabadságért egyaránt küzdő betyár alakját rajzolja meg (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Móriczot nemzeti, népi célok vezették a betyárábrázoláshoz – a jobbágyfelszabadítás történetét akarta megírni a megalkotott hős azonban túlmutat a magyar sorson, s Kelet-Európa évszázadokig jobbágysorban rekedt népeinek életét példázza. A kiforrott Móricz-stílus legfőbb jellemzője „a párbeszéd nagyfokú kedvelése, a kevés mellékmondat, a főmondatokra épülő szövegépítkezés, amelynek függvénye a szabad függő beszéd is.” (Herczeg Gyula) Móricz stílusa, nyelve eruptív erejű, „mint azé az emberé, aki hozzászokott, hogy váratlan vallomásokat tegyen vagy halljon.” (Szerb Antal) A nyelvi erupció a párbeszédekben érvényesül igazán; szövegformálásának nagyszerűségéről Kosztolányi fogalmazott frappáns tömörséggel: „így csak a természet alkot.”

Drámaírói tevékenysége az életmű másodlagos vonulatát jelenti. A nemzeti irodalom iránti tiszteletből újítja fel Bornemisza Magyar Elektráját (1931), eredeti színpadi művei mellett (Sári bíró, 1910) többnyire regényeit dramatizálja (Űri muri; Rokonok). Az irodalomszervező Móricz 1929-33 között a Nyugat főszerkesztője Babitscsal együtt. Mivel programját nem tudja érvényesíteni, szakít a folyóirattal. Bár nem tartozik a mozgalom aktivistái közé, a népi írók öt tekintik egyik szellemi atyjuknak. 1939-től a Kelet Népe folyóirat tulajdonosa és szerkesztője.

Móricz kapcsolata Mezőtúrral:

Móricz Zsigmond befutott íróként szívesen járta az országot, Mezőtúrra először 1927 telén, kunsági előadókörútja alkalmával jött, és több napig tartózkodott. A túri vendéglátók ‘éjjel-nappal’ helyi adomákat meséltek a jegyzetelő írónak (lásd: Úri muri – Mészáros Miklós tragikus halála). A Rokonok c. 1930-ban megjelent regénye is tartalmaz helyi jellegzetességeket. Első itt tartózkodása alatt ismerkedett meg id.Badár Balázs fazekasmesterrel, akivel ezután rendszeres kapcsolatot tartott. (Erről ír a Mezőtúri csöcsös korsó c. riportjában.) .  Elismerő szavakkal ír a csöcsös korsó híres mesterének alkotó munkájáról. Ebben a riportjában veti fel egy mezőtúri múzeum létesítésének gondolatát is. 1940 nyarán részt vett a Badár-napok rendezvényén, ahol Simonyi Máriával együtt felolvasást tartott. Ezután írta meg a Mezőtúri jegyzetek riportsorozatát. Móricz Zsigmondnak az „Úri muri” Mezőtúron megtörtént tragikus esetét Kun Zsigmond,a művészetekhez nagy vonzalmat érző műgyűjtő mesélte el.  Kun Zsigmond fiatalon kapcsolódott be a haladó szellemű mozgalmakba. Móricz Zsigmondnak ő beszélte el a Mezőtúron zajlott „Úri muri” tragikus történetét. Aligha vitatható, hogy az Úri Muri helyszíne, alakjai itt fogantak a túri tájakon.

Az írót a város ezután nagy becsben tartotta, utcát neveztek el róla, a könyvtár felvette Móricz Zsigmond nevét, 1976-ban szoborportrét emeltek tiszteletére a Városháza előtt.
Ma az alkotás a Móricz Zsigmond Könyvtár és Közösségi Ház előtt áll. A szobrot Somogyi Árpád Munkácsy-díjas szobrászművész készítette,amely életnagyságú, és vörös gránit talapzata van.

Móricz Zsigmond legismertebb művei

Erdő-mező világa (népmese gyűjtemény) 1908
Hét krajcár (novella) 1908
Sári bíró (színmű) 1910
Az isten háta mögött (regény) 1911
Kerek Ferkó (regény) 1913
Nem élhetek muzsikaszó nélkül (novella) 1916
Szegény emberek (novella) 1917
Légy jó mindhalálig (regény) 1920
Tündérkert (Erdély-trilógia I.) 1922
Kivilágos kivirradtig (regény) 1926
Úri muri (regény) 1928
Forró mezők (regény) 1929
Rokonok (regény) 1932
A nagy fejedelem (Erdély-trilógia II.) 1935
A nap árnyéka (Erdély-trilógia III.) 1935
Árvácska (regény) 1941
Rózsa Sándor a lovát ugratja (regény) 1941
Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét (regény) 1942